Beszélgessünk másról!

Azok, akik két hétről, két hétre kézbe veszik az Érdi Lapot és megtisztelnek a figyelmükkel, jól tudják, hogy a politikai publicisztika műfaji szabályainak megfelelően, politizálok. Leginkább egyfajta kitekintéssel, országos és nemzetközi összefüggéseket is érintve. Az önkormányzati választások dandárjában, mi sem lenne természetesebb, hogy még inkább rákapcsoljak, és még inkább politizáljak. Hát nem fogok!

Kopor Tihamér

Akkor is tartom magam ehhez, ha ilyet tulajdonképpen nem is lehet tenni. Már tudniillik azt a csudát nem nagyon tudja élő ember megtenni, hogy nem politizál. Egy ember akkor is politizál, amikor mindentől elfordul és semmiről nem óhajt véleményt formálni. Az ilyen ember ugyanis a nem tevéssel azt fejezi ki, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Vagy éppen annyira reménytelennek lát bármiféle befolyásolási kísérletet, hogy amiatt engedi át aztán az életét befolyásoló dolgokat, akár csalárd gazembereknek is, mert kicsinek és erőtlennek érzi magát, hogy bele tudjon szólni azok alakításába.

Jó alkalom ez a bősz politikai ősz, hogy másról is beszélgessünk. Nőiségről, fociról, férfiakról, gyermekekről, a jó és rosszkedvünket befolyásoló eszközökről, módszerekről. Talán egy kicsit más dimenzióba is tudjuk helyezni azt a sajátos viszonyt, ami e rovat szerzője és az olvasói között kialakult és jól eső érzéssel tapasztalom, hogy működik is. Hisz Önök kedves olvasóim gyakran megszólítanak az úton, telefonon és elmondják a véleményüket akár ezekkel az írásokkal, akár a könyvemmel kapcsolatban.

Az elkövetkezőkben hétről, hétre beszélgessünk hát valami másról.

Most itt mindjárt életünk legnagyobb kincseiről, a gyermekekről. Arról a csodáról, amely nélkül az emberi lény földi léte nem nagyon különbözik, még akár egy hangya, látszólag céltalan szaladgálásától sem. Egy gyermekről való beszélgetés, csak e gyermek létezése esetén lehet igazán személyes és hiteles. Akinek nem adatik meg a Teremtőtől ez a csodálatos ajándék, kitalálhat elméleteket, beszélhet ékesszólóan, vagy éppen szenvedélyesen a gyermekekről, a gyermeknevelésről, át fog szivárogni az elméletén is, meg a beszédjén is a személyesség hiánya. Nem tud hiteles lenni.

Amikor első gyermekünket vártuk, azon a régi, régi, nyári meleget adó gyönyörű őszi napon, különös érzések jártak át. Ez még abban az időben volt, amikor egy faluban csak néhány embernek volt telefonja. Mentőt hívni az éjszakai órákban, kizárólag valamelyik vállalat, vagy közintézmény portájáról lehetett. Amikor a feleségemnél a vajúdás első fájásai jelentkeztek, hanyatt homlok rohantam én is a törökbálinti tüdőszanatórium portájára, hívni a mentőket. Hogy el ne tévedjenek a fővárosból küldött mentők, ott vártam a szani előtt őket. Közben fel felnéztem a csillagos égre és fohászkodtam. Akkortájt még azt sem lehetett előre tudni, kisleány, vagy kislegény lesz-e az új családtag. Nem is volt olyan irányú igényem, hogy fiú, vagy leány legyen, hacsak nem a szívem legmélyén, egy kislány talán még egy nagy csodánál is nagyobb lenne. Szóval fohászkodtam (pedig ez az időszak életemnek az, az átmeneti korszaka volt, amikor valamiféle feje tetejére állított logikával éltem Saulus-i életem, és abban akartam hinni, hogy nem hiszek), megfeledkezve róla, hogy nincs is, akihez a fohászom szállt. Hálával volt tele ez a fohász, hogy egy lélek vendégül jön hozzánk. Méghozzá úgy, hogy teljesen kiszolgáltatja magát, az életre tehetetlen állapotban, kicsi gyermekként, ezen túl csak tőlünk függ az élete. A mi szülői dolgunk, feladatunk, hogy földi tartózkodásának búráját, a biológiai testét hozzásegítsük, hogy ebben a dimenzióban eljusson az önálló döntéshozói helyzetébe, felnőtté legyen.

Elgondolkodtak már rajta, ha bármilyen szakmában érvényesülni akar valaki, bizonyítványra van szüksége. Lehet az egy tanfolyami igazolás, vagy középiskolai bizonyítvány, de sok esetben diploma a követelmény. A szülőséghez meg nem kel sem diploma, sem, tanfolyam. Nincs ilyen OKJ-s vizsga, hogy diplomás édesanya. Az emberi lény, elérve az ivarérettséget, szinte korlátlanul és szabad belátása alapján válhat szülővé.

Milyen jó dolog, hogy ez így van. Ebből meg az következik, hogy szörnyű lenne az a világ, amelyikben képzettséghez kötnék az édesanyaságot, a szülői lehetőséget. Mert az már annak a nagy nemzetközi, egységesítő biomassza daráléknak a része lenne, amelyikre sokkal inkább lehet az idomított, mint a képzett jelzőt használni. Pont, mint amit lépten nyomon látunk magunk körül szolgáltatóknál, hivataloknál, meg az ilyen-olyan munkahelyeken, és amelyikbe mi magunk is beletartozunk, sokszor szakbarbár, idomított beszélő szerszámaiként egy bonyolult gépezetnek.

Az édesanyaság, a szülőség ( ebbe a kifejezésbe már talán az apa is belefér, és férfiként hadd lopjak magamnak is egy ici-picit annak a csodának az érzéséből, amit a Teremtő a nőknek ajándékozott, hogy egy emberi lényt nevelnek a testükben, és e világra szülik őt) talán a legékesebb bizonyítéka az ember teremtett voltának. Hisz az édesanyaságot a Föld bármely szegletében, az úgynevezett „civilizációval” soha nem találkozott nők is pontosan olyan magas szinten művelik, mint akik könyvtárnyi anyagon átrágva magukat, hivatalos professzorai a témának. Ez a tudás ott van a lélekben kódolva, és amikor eljön az ideje, gyermekének látványa a legvagányabb kiscsajnál is bekapcsol valamit és a vadóc fruskákból szülök, anyák, édesanyák lesznek. Ezt a természetes tudást legfeljebb elrontani lehet. Kigúnyolni az anyaszerepre vágyakozást, az élet céljainak sorrendjében egyre hátrább sorolni, és az emancipáció hamis délibábját a lányok orra előtt lengetve, hanyatlásba dönteni társadalmakat, népeket.

Megette a fene azt a társadalmat, ahol elvész a család szerepének mindenek felettisége, ahol a Jézus-i normák (egyetlen nagy vallása a Föld bolygónak, sem mond ellent ezeknek) partvonalon kívül rekednek, ahol az alapvető erkölcsi, etikai előírások már nem érvényesek, vagy legfeljebb gúny, tréfa tárgyai.

Látja kedves olvasóm, csak nem sikerült elkerülnöm most sem a politizálást. Mert nem lehet. Mert színt kell vallani. Mert Illyés Gyula szerint is „a langyosakat kiköpi az Isten”.

Érd 2010. szeptember 05.

Kopor Tihamér

(Megjelent az Érdi Lapban)